2012. június 17., vasárnap

Vissza a bajor hétköznapokba

Visszajöttem. Mert nem voltam ám itt, hazautaztam a pünkösdi szünetre. Szuper volt. Olyan budapestes, nagyvárosos, végre trágyaszagmentes, bringás, színházas, családos, minden volt tehát, ami kell. Nem is akaródzott hazautazni. Persze ez a hazaút most nem csak a privát családi látogatásról szólt, hanem le is adtam a portfóliómat, amire azóta jegyet is kaptam, így gyakorlatilag egy abszolvált gyógypedagógus blogját olvassátok más, "csak" a szakdola és a záróviszga van hátra. :)

Itt persze semmi sem változott, leszámítva, hogy míg odavoltam, Maria-Luise és Theobald elküldte Robit, már nem is volt itt, mikor megérkeztem. Erről a történetről csak annyit, hogy sikerült neki beletenni abba a képzeletbeli pohárba az utolsó cseppet azzal, hogy kb, egy 150 eurós extraköltséget sikerült csinálnia, majd a dolgot úgy reagálta le, hogy mindez az egyesületnek sokba fog kerülni, illetve összeveszett mindenkivel, akivel lehet. Ja, és mindezek után még ő volt az, aki ki akarta hívni a Youth in Action program munkatársát, hogy megmutassa, mennyire nincsenek itt Lohhofban rendben a dolgok. Azt hiszem, M-L. helyében én is így reagáltam volna.

Aztán hétfőn elkezdődött a suli, a tanítás. Egy kicsit mindenkinek nehezen akart a hét kezdődni, tanárnak diáknak egyaránt. A délelőttök megint szokásosan kellemesen teltek. Elkészítettem a kis magatartáskártyáimat, laminálva, tartósan, szóval most ha kell, ott virítanak a padon és meg szorgalmasan húzogatom a köröket át. Ami azt illeti, működik, mert eddig még senkit sem kellett leküldeni a tréning szobába, maximum a pirosig jutottak el.

Frau Högl egyre jobban támaszkodik rám, azaz pontosabban valami olyasmi szerepfelosztást képzel el kettőnk között, hogy ő tanít, én meg közben fegyelmezem az osztályt. Így most már egyre többet kell ottlennem az óráim, ami egyrészt bosszantó, mert nem szeretem, ha rendőrfelügyelőt kell játszanom, másrészt  kellemetlen, mert gyakran a 5-6. órában van órája nálunk és ha benn vagyok, akkor nincs egész nap szünetem, amit megérzek.

Még egy büszkeséggel tudok beszámolni: készítettem egy fejlesztő eszközt matekból a 100-as kiegészítéshez (34 + valami = 100), ami annyira megtetszett Frau Drehernek, hogy egyrészt az egész osztálynak ezzel tanította le az anyagot. De az igazi nagy áttörés nem ez volt, hanem hogy ennek segítségével Yasmine is megértette az anyagot, szóval pénteken már ott tartottunk, hogy még a szünetben is matekpéldákat oldott meg, annyira rákunkorodott a témára (ahogy V.V. mondaná). Szóval vele is már az ezres kiegészítésnél járunk, ami szinte egy csoda, eddig nem sikerült lépést tartania az osztállyal.

Fabian és a számegyenes

Mindenki nagyon figyel az új eszközre! :)


A másik nagy csoda, ami a héten történt, hogy Selaytinnak sikerült két egészen kellemes napot összehoznia. Nos róla tudni kell, hogy sok vele a baj. Aztán a héten már nekem volt abból elegem, hogy "Selaytin ezt ne csináld, azt ne csináld", ezért elkezdtem inkább pozitív megerősítést alkalmazni, megdícsértem, amikor valamit jól csinált, ha valami rosszat csinált, akkor is inkább azt erősítettem meg benne, mit kell tennie ahhoz, hogy elégedett legyek vele...és működik. Szóval most két mintaértékű nap után várom az eredményeket.

Amúgy a következő héten nem lesz rendes tanítás, csak az első két óra lesz megtartva, ugyan projekt hét van, a téma pedig a középkor, pontosabban Frundsberg kora. Ő volt a város egyik grófja, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mindelheim már a középkorban a térség egyik centruma lett. Szóval hétfőtől mindenféle középkori szemináriumok és kisprojektek várják a tanulókat, egyelőre még nem tudom, hogy hová kell mennem, de majd kiderül az is.

A délutánok a szokásos módon teltek, egy kissé itt is mindenki nyűgös volt, különösen én, akinek nem volt szünete. Megint Jaqueline-nal volt a legtöbb gondunk, de nem voltak ezzel kapcsolatosan illúzióim, tudtam, hogy a szünetben meg fogja látogatni az anyját, utána mindig ilyen. A nagy kiborulás akkor volt, amikor fel akart menni a számítógépterembe (nem mehetett), utána meg ki akart menni a városba, amire elmagyaráztam neki, hogy Maria az, aki felelős a csoportért, nem én, és amíg Maria nem érkezik meg, addig várnia kell vele. Erre annyira bedühödött, hogy nem volt hajlandó meghallgatni, pedig meg akartam neki mondani, hogy Maria eleve ki akarta küldeni, mert ki kell nyomtatni a Müllerben fényképeket. Na mindegy, végül annyit kértem tőle, hogy ha lenyugszik, akkor jöjjön oda hozzám, mert fontosat akarok neki mondani. Odajött és csodálkozott. De a hét végére vele is könnyebb volt, kifejezetten együttműködő volt, csütörtökön házi feladatot is írt, erre nem nagyon volt eddig példa. Sőt, segített Tobinak a háziban, mint egy kistanár, lehet, ez jó irány volna az csoportba történő integrációjának.

Aztán valamiért megint felerősödött a házi feladatok kötüli mizéria, elsunnyogják a házikat, megpróbálnak átverni pl azzal, hogy egy májusban elkészített háziról próbálnak meggyőzni, hogy azt június 14-én készült el a hatodik órában, vagy letakarják a lap felét, hogy ne lássam, hogy az nincs kész. Szóval most ezzel küzdök, de meglesz!

Lohhofban amúgy megváltozott a hangulat, egyrészt mert Robi elment, így nincs kiséji zene meg gusztustalan rasszista viccek, és ez azért érezhető. Érdekes, hogy még Árpinak sem hiányzik. Másrészt visszajött egy rövid időre Große Kati, aki éppen hazaigyekszik Romániába, de a rá jellemző módon.
A héten végre megjött a jóidő, mert egy kicsit megviselt ez a folyamatos eső a júniusi 13 fok. Ehhez képest tegnap kb 30 fok volt és nap, kinn is voltunk Pfaffenhausenben a tónál. Közben meghívást kaptam ismerősöktől Würzburgba, megyek is, csak legyen időm! :)

2012. június 1., péntek

Újabb csodás alkotás

Szóval a portfólió összeállítása közben mesésebbnél mesésebb illusztrációkat készítek az elmúlt három hónapról. Most éppen egy szófelhőt. Élvezzétek ti is! :)

Ui.: a program sajnos nem magyar, ezért a felhő konvertálásakor nem veszi figyelembe a magyar helyesírás szabályait. Ezért olykor olyan szóösszetételeket is egybe kellett írnom, amelyeket külön kellett volna, mert különben a program messzi pakolja azt, ami összetartozik logikailag (de nyelvileg nem). Érzékenyeknek ezúton is bocsánatát kérem!

2012. május 20., vasárnap

21. hét

Bocs, de nem volt kreatívabb ötletem. Az a helyzet, hogy ez a hét eléggé unalmasan és eseménytelenül telt, inkább az apró emberi hülyeségek jellemezték. Tényleg, jut eszembe, lehet a bejegyzés címe: Az apró emberi hülyeségekről.
Mint az legutóbb pénteken kiderült, szerencsésen véget ért az ittartózkodásom tanulmányaimat érintő része, így amikor hazamegyek, ami már kevesebb, mint hét nap!, akkor le is tudom adni a portfóliómat. Ez ugye egyrészt szuper, mert azt jelenti, hogy nincs több stressz és óraszám számolás, álmatlan éjszakák és könyvelőket meghazudtoló sakkozás az órákkal, tartalmakkal, formákkal és keretekkel. Aki érti, érti. Másrészt viszont azt is jelenti, hogy ennek a nemes dokumentum gyűjteménynek a következő hétre formát kell ölteni. Na és itt a bibi, ugyanis ehhez olyan mértékű önfegyelemre van szükségem, ami momentán nincs kéznél. Mert az úgy van, hogy ugye egész héten esett az eső és alig sütött a nap. Majd jön a csütörtök (ami itt munkaszüneti nap volt, Jézus mennybemenetelét ünnepeltük egy kis hétközbeni lazsálással), ami éppen kiváló alkalom a portfólió írásra, erre kisüt a nap és visszajön a májusi idő. És a szegény, napfényt is alig látott lelkemmel a hétvégén ugyan ezt a gonosz tréfát űzte ez a fránya alpesi időjárás.
A legrosszabb, hogy ilyenkor megszólal a kisördög, tudjátok, a bal vállamon:
- Ugyan már, van egy csomó időd, legfeljebb később fekszel le, csináltál már ilyet, mikor egyetemre jártál, de a nap csak most süt.
Erre azonnal reflektál a jobb vállam:
- Kötelesség, becsület, ha most megcsinálod, akkor majd korlátlanul élvezheted a napsütést. Meg egyébként is: nincs is olyan szép idő!
Szóval ott találom magam egy korrekt kis disputa közepében, és nekem kell eldöntenem, melyik oldal érvelt ügyesebben. A vége az, hogy ha ki is megyek, akkor is lelkiismeret-furdalásom van, így megette a fene az egészet. Akkor aztán beballagok, és folytatom a munkát.
Nem is meséltem még, hogy Bajor Paripa kórházban van, pontosabban a török szerelőnél. :) Ugyanis szegénykémnek mindig leesett a lánca (ennek amúgy kétszer is az lett a vége, hogy olajtól csepegő, feltartott kézzel kuncsorogtam idegen helyen egy kis szappanért és vízért), illetve nincs rajta világítás.Szóval elvittem, mire kiderült, hogy Bajor Paripa már legalább ötven éves, szóval vakarta a török a fejét, mert nem tudja, honnan szerez hozzá dinamót. Én meg most várok, hogy hétfőre elkészüljön és végre újra önálló legyek, mert így leginkább a kollégákhoz vagyok kötve, ha el akarom hagyni Lohhofot vagy éppen meg akarom közelíteni.
Ami meg az apró emberi hülyeségeket illeti, imhol két mintaértékű történet (a sokból).
Nr.1.: minap üldögéltünk éppen Kaffe und Kuchen után (áldassék annak a németnek a neve, aki ezt a hagyományt kitalálta) és elkezdtünk vicceket mesélni egymásnak. Kiderült, hogy Robi sok viccet ismer, de sajnos egyre sem emlékszik annyira, hogy mások számára élvezhető formában el is tudja mesélni. Hogy ne maradjon alul a viccmesélésben, elhatározta, hogy felmegy a netre és összeszed egy pár jó viccet, amit aztán el is mesélhet nekünk. A bennem élő pedagógus azonnal helyeselt, elvégre milyen szép fejlődési cél is ez, már láttam magam előtt, mint Robi ezt a csodás tapasztalatot az élet minden területére traszferálja, integrálja, akkomodálja (csak hogy PG tanárnő kedvenc szava is itt álljon)! Igen ám, de a mi Róbertünknek sikerült az egyik leggusztustalanabb, legrasszistább és antiszemitább viccoldalt megtalálni, így fél órával később dőltek belőle a rosszabbnál rosszabb viccek. Tegnap megkértem kb. háromszor, hogy ilyen vicceket a jelenlétemben ne meséljen, elvégre elkötelezett emberi jogi harcos volnék (ha nem ítélném el az erőszakot).
Aztán ma grilleztünk (juteszembe, csodás pácot készítettem), és megint megjelent, hogy tud egy isteni viccet. Figyelmeztetem, hogy csak akkor mondja, hogy ha nincsenek benne hitlerek, zsidók, koncentrációs táborok...stb. Megesküszik, hogy nincs, majd belekezd: Sétál a zsidó a KZ-lagerben...Áááááá - tört ki belőlem, és kicsit sem emberjogi stílusban elmagyaráztam Robinak, hogy tűnjön a viccével a fenébe, és inkább le se jöjjön, hogy a pics@ba nem tud normális viccet mesélni. Ezen meg ő annyira megsértődött (hivatalosan: mindenki mesélhetett viccet, csak ő nem, miközben mások vicce is malac volt), hogy nem is volt hajlandó velünk ebédelni, demonstratíve kinn evett, hogy lássuk, de egyedül. Történet Nr.1. vége.
Nr.2. Cetlik és figyelmeztető táblák. Mindenütt. Ez Lohhof, a Josefhaus. Merthogy Frau Bayer, a mi Hausleiterin-ünk (nem volna szerencsés házvezetőre fordítani, mert ez valami más) nemtetszésének leginkább apró, laminált üzeneteken keresztül ad hangot. Pl.: vigyük le a szobáinkból a poharakat, olvasható a poharas polcon. Minden nap legalább egyszer kéretik elmosogatni, lehetőleg vacsora után, áll a mosogató mellett. Használat után tessék a sütőt kitakarítani, internethasználat csak 18 óra után, szennyest az arra kijelölt, folyosói kosárba, a desztillált vizet csak a vasalóba (nem is vasalok)...stb...stb. A dologban engem leginkább az zavar, hogy itt élünk egy fedél alatt. Minden nap találkozunk legalább egy csomószor, hanem többször. Ha megkérdezem, hogy hogy vannak, mi a helyzet, akkor sosem kapok választ, mindig mindenki jól van, Theo (a jezsuita) leginkább rosszul, a nap jó volt, szokásos, semmi rendkívüli. Majd kinyitom a szekrényt és látom, hogy bizony, valaki nem törölgetett el mosogatás után. Miért nem lehet ezt személyesen megmondani?! Egyszer azt várom, mikor lesz kinn a cetli: "Köszönöm, jól vagyok!"

2012. május 13., vasárnap

Az év 19. hetének eseményei

A hetem a délelőttök és a délutánok közötti különbségekről szólt, sajnáltam is érte magam, ami leginkább abban jelent meg, hogy reggel alig bírtam magam rávenni a felkelésre, a szoba meg szaladt, mert délután meg a rendrakás nem ment.
Az alapkonfliktus még mindig itt az, hogy a délutános kolléganőm beteg, és bár a héten kaptam egy segítséget Maria személyében, de még mindig funkcionális csoportvezető voltam, holott önkéntesként nem lehetnék az. És ez nem véletlen. A dolog nem is működött, a héten többször eljutottam odáig, hogy bezárkózom a tanári vécébe és ott sírom ki magam, a gyerekek meg csináljanak azt amit akarnak. Tudom, tudom, hogy nem ez a megoldás, de akkor is...azt hiszem, utoljára akkor éreztem azt, hogy egy gyerek a viselkedésével az életemre tőr, amikor a Balatonon táboroztattam hiperaktív gyerekeket és szerettem volna D. hátán eltörni a seprűnyelet csak úgy, önvédelem céljából. Persze a dolog nem történt meg. Nos hasonló érzésekkel küzdöttem. Amúgy a hét konfliktusa a csoportban egy idióta fagyin kezdődött, ugyanis az egyik gyerek kapott egy jégkrémet a tankonyhában amiért segített. Persze a többiek azonnal fel is háborodtak oly annyira, hogy fél óra kellett, mire el tudtunk indulni ebédelni. Kedden meg egy másik gyerekem kapott fagyit, amin meg én háborodtam fel annyira, hogy jól össze is vesztem az egyik kollégával (ismertek), hogy legközelebb a megkérdezésem nélkül lesz szíves nem édességgel tömni a gyerekeimet...stb. Hjajj, mit kaptam én a fejemhez...még azt is a fejemhez vágta, amit a beteg kolléganőm mondott neki két hónapja, vagy hogy az egyik gyerekem a múlthéten csapkodta a folyosói ajtókat, és lám, ő bezzeg nem rohangászik hozzám. Mire válaszoltam neki, hogy milyen kár, mert akkor tudtam volna vele mit kezdeni, most már nyilván nem vehetem érte elő a gyereket.
Persze azóta megbeszéltük a dolgot, bár még most is van egy kisebb hidegháborús hangulat kettőnk között, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy nagyon kedvesek és illedelmesek vagyunk egymáshoz.
Viszont a kirohanásommal sikerült néhány dologra felhívnom a figyelmet, pl arra, hogy egyrészt én mindjárt kikészülök, másrészt meg arra, hogy azért van itt némi szerepzavar, mert hogy lehetséges ,hogy én önkéntesként egy csoportot viszek. Így szerdán hál istennek meg is beszéltük a délutános főnökkel, hivatalosan is Maria lett a csoportvezető, én meg végre megnyugodhatok és hátradőlve élvezhetem a jófej, magyar önkéntes szerepét a csoportban, mint eddig. :)
A délelőttjeim viszont egyre jobbak. A gyerekeket egyre jobban ismerem, megkedveltem ezt az osztályt. Lassan már tudom, mikor melyik gyereket és mivel kell motiválni. Különösen jó a kapcsolatom az egyik gyerekkel, aki egy albán családból származik, és ha én kérem, akkor mindig hajlandó a dolgokat megcsinálni. Frau Drehernek nem mindig.
Így a kemény hét után pénteken megérdemelten használtuk ki az önkéntesekkel a jóidőt, és elmentünk a mentorunkkal, az ő húgával és az udvarlójával piknikezni Pfaffenhausenbe, egy közeli tóhoz. Az udvarló amúgy egy helyes német srác, M, aki egy csokor virággal érkezett, mert szemmel láthatóan nem úgy készült, hogy a pikniken öt ember fogja tartani a gyertyát. A piknik amúgy nagyon jó hangulatú volt, sokat mászkáltam mezitláb, bementünk a vízbe is, persze csak térdig. Majd aztán Iza, a mentorunk talált egy alkalmi tutajt - bár az eszkábált izé hordókon elnevezés jobban illett volna rá - és azon csónakáztunk heten a tavon, zenét hallgatva, olykor csendben, két szöges pallóval hajtva magunkat. Amúgy a tutaj megszerzése Árpi hőstette, mert szegénynek derékig kellett gázolnia az amúgy nem éppen meleg vízben...de mindenképpen megérte. Itt egy kép, amint Iza és Árpi első köreit rója.

 Aztán itt vannak még a május elsejei kiruccanás képei, főként a Fugger kastélyból. Amúgy a kastélyt ma is a Fugger család egyik bárónője lakja, így csak korlátozottan megtekinthető. Amiről nagyon híres, az a Cédrus terem, aminek mennyezete valami elképesztően gyönyörű, barokk famennyezet, három különféle színű fából.

A bárónő kocsija

...és a regi kocsijai.

A kastélyhoz tartozó templom

A hírös Cédrus terem mennyezetének egy kazettája

Ajtó

A kastély építettője

Plafon

A terem

Kandalló a teremben



2012. április 28., szombat

Tavaszi szünet, első tréning, betegség és amit akarok

Ezer éve. Kaptam is ám a szemrehányást, pedig nem az én hibám...najó, azért egy kicsit mégis. Szóval nagyon esemény, kaland és élmény dús volt ez a pár hét, ami főként a tavaszi szünetből, az EVS-hez kapcsolódó első tréningről és egy betegségről szólt. De haladjunk sorjában.
A tavaszi szünet naposan kezdődött, aztán gyorsan észbekapott az időjárás, hogy ez mégiscsak Németország, szóval nem süthet itt csak úgy felelőtlenül a nap, esett is rendesen az eső napokig. A szübetben vendégem volt, Viki meglátogatott, amit nagy készülődés, programszervezés előzött meg: kiírtam az izgalmas múzeumok elérhetőségét, nyitvatartását, vonatmenetrendet böngésztem a Strahlbersee-hez (ott van a Possenhofen, Sissy szülőhelye)...stb. Aztán persze ember tervez, Isten végez: a dologból nem lett semmi, mert Viki iszonyatosan fáradt volt, így maradtunk Mindelheim világvárosban, kávéházban jártunk, filmet néztünk, nagyon bicikliztünk, sőt egyszer még sétáltunk a ködben is.
Gyorsan tovaszaladt ez a hét, és jött a következő, mennünk kellett az EVS önkénteseknek kötelező első tréningjére, németesen Einführungsseminar (ájnfűrungszzeminár), Köln és Bonn közé, Walberergbe. A képzés valami fantasztikus volt, égre egy igazi nemzetközi ársaság, tele világmegváltó projektekkel, gondolatokkal. Mindenki kedves, mindenki nyitott...szóval minden adott volt, ami csak kell egy ilyen helyre.
Tartalmilag három fő részből állt a képzés: egyrészt egy tudatosításból (miért jöttél? mi motivál? mi a célod vele?), másrészt hasznos infók, konfliktusok, harmadrész német történelem: a második világháborútól az egységes Európa gondolatáig, kitérve arra is, hogy ebben nekünk, nemzetközi önkénteseknek mi a szerepünk.
De nem csak történelmileg, hanem emberileg is sokat kaptam a szemináriumtól. Megismertem egy csomó, izgalmas embert, akikkel folyamatos - hellyel-közzel - a kapcsolat, májusban jönnek látogatóba hozzám, megy a szervezés. Még barátot is találtam, pedig az már az én koromban ritka dolog. :)
Talán a tíz nap egyik csúcspontja az volt, amikor a tűzoltók kimentettek minket. Erről még cikk is született, meg is osztottam a facén, bűr sajnos csak németül. Szóval akkor a magyar sztori. Történt ugyanis, hogy a Jogendakademie, ahol laktunk, egy zegzugos, labirintus szerű épület. És a tűzoltóság kitalálta, milyen szuper volna ott egy szimulációs gyakorlatot tartani, füsttel, színészekkel, akiket mindenféle sebesülteknek kisminkelnek. El is mentek az igazgatónőhöz, aki a kezét tördelve mondta, hogy jöhetnek, de van egy nemzetközi csoport (azaz mi) a házban, velük mi legyen? Ekkor a mi tűzoltó parancsnokunk szemei elkezdtek csillogni: milyen szép kihívás a német tűzoltóknak, hogy egy németül nem beszélő csoportot kell kimenteniük!
Így kerültünk mi kollektíve be a szimulációba. Az előkészületek nagyon izgalmasak volta: jöttek minket kiképezni, hogy mit csináljunk, jött a füst...stb. A gyakorlatozók csak annyit tudtak, hogy aznap gyakorlat lesz, de hol és mi, nem...szóval igyekeztek valóságosra fogni. Délután kettőkor meg is jelent vagy ötven tűzoltó, legalább ennyi mentős...és mi elkezdtünk várni...és várni...és várni...senki. Nagy nehezen felmászott hozzánk egy, aki megpróbált velünk beszélni (utasításba kaptuk, hogy csak az anyanyelvünkön beszélhettünk), majd a helyzetet felmérve már csak lődörgött. Ekkor megjelent még egy az ablakban, kimentett egy ember az ablakon keresztül, majd elment. Lődörgő szintúgy távozott. Vártunk...vártunk...vártunk...míg végül elkezdtünk már unatkozni. Nagy nehezen három gázmaszkos megint megjelent, ezúttal nem az ablakban, hanem az ajtóban. Ekkor, a tűz észlelése után egy órával kimentődtünk...Mint utóbb kiderült, nem volt minden éppenséggel szabályos, Lődörgő és a többiek kaptak is rendesen a parancsnoktól. Tanulság: inkább imátkozz, hogy ne legyen tűz! :)
Aztán hazajöttem, ami meglepően jóérzés volt. Ehhez egy rövid kitérő. Mert hogy nem volt ez a hazajövetel olyan egyszerű. Ugyanis ellenőriztek civil rendőrök a vonaton. Persze csak engem. Az úgy volt, hogy megáll felettem három szekrényméretű tag, azt hittem, hogy le szeretnének ülni (mert igen illetlenül - ilyet sose csináljatok gyerekek - a mellettem lévő ülésen raktároztam el a hátitáskám). Mire észbekaptam, már nyomták is az igazolványukat a képembe, hogy rutincsekk, és adjam a személyimet. Átnyújtottam azzal a kérdéssel egyetemben, hogy miégis mi az ellenőrzés oka? Mert ugye egyrészt tudatos (ejús) polgár vagyok, másrészt Antwerpen óta tudom én, hogy nincsenek véletlenek. Az évek alatt kondicionált rendőri műmosolyt (itt ilyen is van) magára erőltető lófarkas Lütyőtörzsőrmester válasza: Semmi különös oka nincs, ez teljesen normális. Na itt már éreztem, hogy egyre jobban tudatában vagyok sérthetetlen polgári jogaimnak, és felháborodva elmagyaráztam, hogy szerintem ebben semmi normális nincs, hogy a vonaton ilyen módon zavarnak. Lütyő rendületlen maradt, nem sokra értékelte az érvekkel alátámasztott, Ellenző egyes beszédemet. Majd kérték a vonatjegyemet, és felhívták a kapitányságok (itt azért a jogok adta bátorság kissé alábbhagyott, mert világossá vált, ez nem rutincsekk többé). Lütyő minden bajor és sváb dialektus ismeretét összeszedte, hogy ne értsem amit mond, de annyit sikerült kihallanom, hogy nagyon intenzíven érdeklődik a jogosítványom iránt. Miután letette, megkért, adjam oda a jogsimat is, mire széles mosollyal (szintén erőltetett), elmondtam, hogy nincs. Lütyő biztosra akart menni:
- Nincs Önnél?
- Nem, nincs jogosítványom.
- Mármint itt Németországban nincs Önnél?
- Nem, az egész világon nincs jogosítványom.
- Ez esetben további kellemes utat kívánunk!
Mivel tudtam, most már biztonságban vagyok, nem engem kerestek (bár az a vicces, ezt eddig is tudtam), gyorsan visszajött polgári öntudatom:
- Az volt. Aufwiedersehen!
Tanulság: én mindig megmondtam, hogy mindenkit emlékeztetek valakire, és egyszer más helyett engem szívatnak meg! Milyenigazamvolt!!!
Vissza a témához: sose hittem volna, hogy hiányozni fog a trágyaszagú-rusztikus bajor romantika...és mégis. Jó érzés volt a vonatban ülve újra bajor tájakat látni (mondjuk a Ruhr-vidék vagy a Rajna mente sem kutya), de azért sehol sem olyan zöld a fű, mint itt. No meg persze sehol sincs olyan átható trágyaszag, mint Bajorországban. Erről jut eszembe, ma szerettem volna szellőztetni, elvégre nagy nehezen 20 fok fölé kúszott a hőmérséklet, aztán gyorsan kiderült, hogy a jóidőt a gazdák is kihasználták, egy szellőztetés felér a harmadfokú ammóniamérgezéssel, így az ágynemű napon való kényeztetése is törölve...
Persze a suliban mindenki nagyon kedvesen fogadott, az egyetlen bökkenő, hogy én még aznap beteg lettem, láz, torokfájás,mindenamikell...azt hiszem, dühömben ordítani tudtam volna, hogy miért?! Miért?! MIÉRT?!
Az egészben az volt a leghülyébb, hogy nincs meg Elke, akarommondani Frau Hainzl, elérhetősége, ezért mindenkinek szólni tudtam, csak neki, persze hogy elkerülte őt az infó, így szegény várt rám, hiába. Sebaj, kiengeszteltem egy házi készítésű makramé virágtartóval. :)

Szóval most újra a mókusmalomban, hétfőtől új osztály mellett. De most hétvégi pihi, takarítás, valszeg grillezés vacsira. Mert az ebéd már kész van. Milánói.

2012. április 2., hétfő

Egyik labam itt, a masik ott

Hjajj, sokfele volt ez a het. A het elejen a nagyoknal, a kilencedik osztalyban voltam, amiben nem volt semmi extra. Egy kicsit meg el is szomoritott, mert nagyon olyasmi, mint ami itthon is van. Aztan meg a het masodik feleben inkabb a diagnosztikai területen voltam delelött, ugyanis aprilissal megkezdödnek a beiskolazasi vizsgalatok. Nem akarok itt reszletesen erröl irni, nem szeretnek senkit sem untatni szakmai kerdesekkel, minden esetre az elmondhato, hogy mindez odahaz - megaz alulfinanaszirozas ellenere is - sokkal jobban szervezett, alaposabb es szülö- es gyerekközpontubb, mint itt.
A delutanok a jolesö megszokottsagban telnek, jo ez. A heten kerdezte eppen Herr Kamleiter, a suli igazgatoja, hogy nem unom-e magam. Hogy öszinte legyek, nekem kifejezetten jo, hogy a delelötti sok ide-oda menes közben van egy kis allandosag is a munkamban. Megszerettem a csoportot, raadasul ez alatt az egy honap alatt sokat küzdöttünk egymassal, nem szivesen hagynam öket ott.
Mar talan irtam, hogy kitüztünk magunk ele egy közös, csoportos celt, hogy szeretnenk 10 delutant veszekedes, verekedes nelkül eltölteni, ha sikerül, akkor elmegyünk kirandulni Ulmba. Nos, örömmel jelenthetem, hogy tul vagyunk a masodik alkalmon is. Amit eszrevettem, hogy leginkabb ök nem hisznek abban, hogy ez sikerül. Bizom benne, hogy ezzel megint megerösitettük öket, hogy ez igenis elrhetö cel.
Ami az itthoni dolgokat illeti, komoly valtozas allt be: vasarnaptol kezdve öngondoskodas van napi renden. Eddig szinte mindenben kiszolgaltak minket, es tekintettel arra, hogy a voltak, akik mindezt nem tartottak sokra, azaz pontosabban termeszetesenek tekintettek, ezer ML elhatarozta, hogy aprilis 1-töl nem vasarol, föz nekünk többet, hanem mindenki megkapja aheti kajapenzet, esm indenkinek maganak kell gondoskodnia az etelröl. Nos a rendszer elindult, megha nem is teljes gözzel, mert egy csomo "közös" kaja maradt, amit meg lehet enni. Ezt a fiuk rendesen ki is hasznaljak, mert nem vasaroltak be maguknak, hanem a közös kajat eszik. A hetvegen en föztem, mindenkitöl beszedtem a ra esö penzt, es csirkepaprikas volt tesztaval, meg egy kis desszert. Kivancsi leszek, a jövöheten, amikor en is Judit is Kölnben leszünk, mit fognak enni vagy fözni.
Egyebkent most tavaszi szünet van, nincs tanitas ket hetig, igy kenyszerpihenön vagyok. A heten mindenfele kirandulast tervezek, a következö heten pedig kötelezö EVS szeminarium Kölnben.
Amit meg erdemes megemliteni, hogy meglatogatott engem mar a husveti nyuszi es kaptam a közvetlen kolleganömtöl, Elketöl egy borsmalmot...nagyon helyes darab. Igy most en is keszitek neki valamit, egeszen pontosan egy viragtartot makramezok mindenfele gyöngyökkel, amiböl mar kettö is elkeszült, de egyik sem az igazi. Szoval tovabb probalkozom.