Laci a rengetegben: Az év 19. hetének eseményei

A hetem a délelőttök és a délutánok közötti különbségekről szólt, sajnáltam is érte magam, ami leginkább abban jelent meg, hogy reggel alig bírtam magam rávenni a felkelésre, a szoba meg szaladt, mert délután meg a rendrakás nem ment.

Az alapkonfliktus még mindig itt az, hogy a délutános kolléganőm beteg, és bár a héten kaptam egy segítséget Maria személyében, de még mindig funkcionális csoportvezető voltam, holott önkéntesként nem lehetnék az. És ez nem véletlen. A dolog nem is működött, a héten többször eljutottam odáig, hogy bezárkózom a tanári vécébe és ott sírom ki magam, a gyerekek meg csináljanak azt amit akarnak. Tudom, tudom, hogy nem ez a megoldás, de akkor is...azt hiszem, utoljára akkor éreztem azt, hogy egy gyerek a viselkedésével az életemre tőr, amikor a Balatonon táboroztattam hiperaktív gyerekeket és szerettem volna D. hátán eltörni a seprűnyelet csak úgy, önvédelem céljából. Persze a dolog nem történt meg. Nos hasonló érzésekkel küzdöttem. Amúgy a hét konfliktusa a csoportban egy idióta fagyin kezdődött, ugyanis az egyik gyerek kapott egy jégkrémet a tankonyhában amiért segített. Persze a többiek azonnal fel is háborodtak oly annyira, hogy fél óra kellett, mire el tudtunk indulni ebédelni. Kedden meg egy másik gyerekem kapott fagyit, amin meg én háborodtam fel annyira, hogy jól össze is vesztem az egyik kollégával (ismertek), hogy legközelebb a megkérdezésem nélkül lesz szíves nem édességgel tömni a gyerekeimet...stb. Hjajj, mit kaptam én a fejemhez...még azt is a fejemhez vágta, amit a beteg kolléganőm mondott neki két hónapja, vagy hogy az egyik gyerekem a múlthéten csapkodta a folyosói ajtókat, és lám, ő bezzeg nem rohangászik hozzám. Mire válaszoltam neki, hogy milyen kár, mert akkor tudtam volna vele mit kezdeni, most már nyilván nem vehetem érte elő a gyereket.

Persze azóta megbeszéltük a dolgot, bár még most is van egy kisebb hidegháborús hangulat kettőnk között, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy nagyon kedvesek és illedelmesek vagyunk egymáshoz.

Viszont a kirohanásommal sikerült néhány dologra felhívnom a figyelmet, pl arra, hogy egyrészt én mindjárt kikészülök, másrészt meg arra, hogy azért van itt némi szerepzavar, mert hogy lehetséges ,hogy én önkéntesként egy csoportot viszek. Így szerdán hál istennek meg is beszéltük a délutános főnökkel, hivatalosan is Maria lett a csoportvezető, én meg végre megnyugodhatok és hátradőlve élvezhetem a jófej, magyar önkéntes szerepét a csoportban, mint eddig. :)

A délelőttjeim viszont egyre jobbak. A gyerekeket egyre jobban ismerem, megkedveltem ezt az osztályt. Lassan már tudom, mikor melyik gyereket és mivel kell motiválni. Különösen jó a kapcsolatom az egyik gyerekkel, aki egy albán családból származik, és ha én kérem, akkor mindig hajlandó a dolgokat megcsinálni. Frau Drehernek nem mindig.

Így a kemény hét után pénteken megérdemelten használtuk ki az önkéntesekkel a jóidőt, és elmentünk a mentorunkkal, az ő húgával és az udvarlójával piknikezni Pfaffenhausenbe, egy közeli tóhoz. Az udvarló amúgy egy helyes német srác, M, aki egy csokor virággal érkezett, mert szemmel láthatóan nem úgy készült, hogy a pikniken öt ember fogja tartani a gyertyát. A piknik amúgy nagyon jó hangulatú volt, sokat mászkáltam mezitláb, bementünk a vízbe is, persze csak térdig. Majd aztán Iza, a mentorunk talált egy alkalmi tutajt - bár az eszkábált izé hordókon elnevezés jobban illett volna rá - és azon csónakáztunk heten a tavon, zenét hallgatva, olykor csendben, két szöges pallóval hajtva magunkat. Amúgy a tutaj megszerzése Árpi hőstette, mert szegénynek derékig kellett gázolnia az amúgy nem éppen meleg vízben...de mindenképpen megérte. Itt egy kép, amint Iza és Árpi első köreit rója.

Aztán itt vannak még a május elsejei kiruccanás képei, főként a Fugger kastélyból. Amúgy a kastélyt ma is a Fugger család egyik bárónője lakja, így csak korlátozottan megtekinthető. Amiről nagyon híres, az a Cédrus terem, aminek mennyezete valami elképesztően gyönyörű, barokk famennyezet, három különféle színű fából.