Laci a rengetegben: május 2012

2012. május 20., vasárnap

21. hét

Bocs, de nem volt kreatívabb ötletem. Az a helyzet, hogy ez a hét eléggé unalmasan és eseménytelenül telt, inkább az apró emberi hülyeségek jellemezték. Tényleg, jut eszembe, lehet a bejegyzés címe: Az apró emberi hülyeségekről.

Mint az legutóbb pénteken kiderült, szerencsésen véget ért az ittartózkodásom tanulmányaimat érintő része, így amikor hazamegyek, ami már kevesebb, mint hét nap!, akkor le is tudom adni a portfóliómat. Ez ugye egyrészt szuper, mert azt jelenti, hogy nincs több stressz és óraszám számolás, álmatlan éjszakák és könyvelőket meghazudtoló sakkozás az órákkal, tartalmakkal, formákkal és keretekkel. Aki érti, érti. Másrészt viszont azt is jelenti, hogy ennek a nemes dokumentum gyűjteménynek a következő hétre formát kell ölteni. Na és itt a bibi, ugyanis ehhez olyan mértékű önfegyelemre van szükségem, ami momentán nincs kéznél. Mert az úgy van, hogy ugye egész héten esett az eső és alig sütött a nap. Majd jön a csütörtök (ami itt munkaszüneti nap volt, Jézus mennybemenetelét ünnepeltük egy kis hétközbeni lazsálással), ami éppen kiváló alkalom a portfólió írásra, erre kisüt a nap és visszajön a májusi idő. És a szegény, napfényt is alig látott lelkemmel a hétvégén ugyan ezt a gonosz tréfát űzte ez a fránya alpesi időjárás.

A legrosszabb, hogy ilyenkor megszólal a kisördög, tudjátok, a bal vállamon:

- Ugyan már, van egy csomó időd, legfeljebb később fekszel le, csináltál már ilyet, mikor egyetemre jártál, de a nap csak most süt.

Erre azonnal reflektál a jobb vállam:

- Kötelesség, becsület, ha most megcsinálod, akkor majd korlátlanul élvezheted a napsütést. Meg egyébként is: nincs is olyan szép idő!

Szóval ott találom magam egy korrekt kis disputa közepében, és nekem kell eldöntenem, melyik oldal érvelt ügyesebben. A vége az, hogy ha ki is megyek, akkor is lelkiismeret-furdalásom van, így megette a fene az egészet. Akkor aztán beballagok, és folytatom a munkát.

Nem is meséltem még, hogy Bajor Paripa kórházban van, pontosabban a török szerelőnél. :) Ugyanis szegénykémnek mindig leesett a lánca (ennek amúgy kétszer is az lett a vége, hogy olajtól csepegő, feltartott kézzel kuncsorogtam idegen helyen egy kis szappanért és vízért), illetve nincs rajta világítás.Szóval elvittem, mire kiderült, hogy Bajor Paripa már legalább ötven éves, szóval vakarta a török a fejét, mert nem tudja, honnan szerez hozzá dinamót. Én meg most várok, hogy hétfőre elkészüljön és végre újra önálló legyek, mert így leginkább a kollégákhoz vagyok kötve, ha el akarom hagyni Lohhofot vagy éppen meg akarom közelíteni.

Ami meg az apró emberi hülyeségeket illeti, imhol két mintaértékű történet (a sokból).

Nr.1.: minap üldögéltünk éppen Kaffe und Kuchen után (áldassék annak a németnek a neve, aki ezt a hagyományt kitalálta) és elkezdtünk vicceket mesélni egymásnak. Kiderült, hogy Robi sok viccet ismer, de sajnos egyre sem emlékszik annyira, hogy mások számára élvezhető formában el is tudja mesélni. Hogy ne maradjon alul a viccmesélésben, elhatározta, hogy felmegy a netre és összeszed egy pár jó viccet, amit aztán el is mesélhet nekünk. A bennem élő pedagógus azonnal helyeselt, elvégre milyen szép fejlődési cél is ez, már láttam magam előtt, mint Robi ezt a csodás tapasztalatot az élet minden területére traszferálja, integrálja, akkomodálja (csak hogy PG tanárnő kedvenc szava is itt álljon)! Igen ám, de a mi Róbertünknek sikerült az egyik leggusztustalanabb, legrasszistább és antiszemitább viccoldalt megtalálni, így fél órával később dőltek belőle a rosszabbnál rosszabb viccek. Tegnap megkértem kb. háromszor, hogy ilyen vicceket a jelenlétemben ne meséljen, elvégre elkötelezett emberi jogi harcos volnék (ha nem ítélném el az erőszakot).

Aztán ma grilleztünk (juteszembe, csodás pácot készítettem), és megint megjelent, hogy tud egy isteni viccet. Figyelmeztetem, hogy csak akkor mondja, hogy ha nincsenek benne hitlerek, zsidók, koncentrációs táborok...stb. Megesküszik, hogy nincs, majd belekezd: Sétál a zsidó a KZ-lagerben...Áááááá - tört ki belőlem, és kicsit sem emberjogi stílusban elmagyaráztam Robinak, hogy tűnjön a viccével a fenébe, és inkább le se jöjjön, hogy a pics@ba nem tud normális viccet mesélni. Ezen meg ő annyira megsértődött (hivatalosan: mindenki mesélhetett viccet, csak ő nem, miközben mások vicce is malac volt), hogy nem is volt hajlandó velünk ebédelni, demonstratíve kinn evett, hogy lássuk, de egyedül. Történet Nr.1. vége.

Nr.2. Cetlik és figyelmeztető táblák. Mindenütt. Ez Lohhof, a Josefhaus. Merthogy Frau Bayer, a mi Hausleiterin-ünk (nem volna szerencsés házvezetőre fordítani, mert ez valami más) nemtetszésének leginkább apró, laminált üzeneteken keresztül ad hangot. Pl.: vigyük le a szobáinkból a poharakat, olvasható a poharas polcon. Minden nap legalább egyszer kéretik elmosogatni, lehetőleg vacsora után, áll a mosogató mellett. Használat után tessék a sütőt kitakarítani, internethasználat csak 18 óra után, szennyest az arra kijelölt, folyosói kosárba, a desztillált vizet csak a vasalóba (nem is vasalok)...stb...stb. A dologban engem leginkább az zavar, hogy itt élünk egy fedél alatt. Minden nap találkozunk legalább egy csomószor, hanem többször. Ha megkérdezem, hogy hogy vannak, mi a helyzet, akkor sosem kapok választ, mindig mindenki jól van, Theo (a jezsuita) leginkább rosszul, a nap jó volt, szokásos, semmi rendkívüli. Majd kinyitom a szekrényt és látom, hogy bizony, valaki nem törölgetett el mosogatás után. Miért nem lehet ezt személyesen megmondani?! Egyszer azt várom, mikor lesz kinn a cetli: "Köszönöm, jól vagyok!"

2012. május 13., vasárnap

Az év 19. hetének eseményei

A hetem a délelőttök és a délutánok közötti különbségekről szólt, sajnáltam is érte magam, ami leginkább abban jelent meg, hogy reggel alig bírtam magam rávenni a felkelésre, a szoba meg szaladt, mert délután meg a rendrakás nem ment.

Az alapkonfliktus még mindig itt az, hogy a délutános kolléganőm beteg, és bár a héten kaptam egy segítséget Maria személyében, de még mindig funkcionális csoportvezető voltam, holott önkéntesként nem lehetnék az. És ez nem véletlen. A dolog nem is működött, a héten többször eljutottam odáig, hogy bezárkózom a tanári vécébe és ott sírom ki magam, a gyerekek meg csináljanak azt amit akarnak. Tudom, tudom, hogy nem ez a megoldás, de akkor is...azt hiszem, utoljára akkor éreztem azt, hogy egy gyerek a viselkedésével az életemre tőr, amikor a Balatonon táboroztattam hiperaktív gyerekeket és szerettem volna D. hátán eltörni a seprűnyelet csak úgy, önvédelem céljából. Persze a dolog nem történt meg. Nos hasonló érzésekkel küzdöttem. Amúgy a hét konfliktusa a csoportban egy idióta fagyin kezdődött, ugyanis az egyik gyerek kapott egy jégkrémet a tankonyhában amiért segített. Persze a többiek azonnal fel is háborodtak oly annyira, hogy fél óra kellett, mire el tudtunk indulni ebédelni. Kedden meg egy másik gyerekem kapott fagyit, amin meg én háborodtam fel annyira, hogy jól össze is vesztem az egyik kollégával (ismertek), hogy legközelebb a megkérdezésem nélkül lesz szíves nem édességgel tömni a gyerekeimet...stb. Hjajj, mit kaptam én a fejemhez...még azt is a fejemhez vágta, amit a beteg kolléganőm mondott neki két hónapja, vagy hogy az egyik gyerekem a múlthéten csapkodta a folyosói ajtókat, és lám, ő bezzeg nem rohangászik hozzám. Mire válaszoltam neki, hogy milyen kár, mert akkor tudtam volna vele mit kezdeni, most már nyilván nem vehetem érte elő a gyereket.

Persze azóta megbeszéltük a dolgot, bár még most is van egy kisebb hidegháborús hangulat kettőnk között, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy nagyon kedvesek és illedelmesek vagyunk egymáshoz.

Viszont a kirohanásommal sikerült néhány dologra felhívnom a figyelmet, pl arra, hogy egyrészt én mindjárt kikészülök, másrészt meg arra, hogy azért van itt némi szerepzavar, mert hogy lehetséges ,hogy én önkéntesként egy csoportot viszek. Így szerdán hál istennek meg is beszéltük a délutános főnökkel, hivatalosan is Maria lett a csoportvezető, én meg végre megnyugodhatok és hátradőlve élvezhetem a jófej, magyar önkéntes szerepét a csoportban, mint eddig. :)

A délelőttjeim viszont egyre jobbak. A gyerekeket egyre jobban ismerem, megkedveltem ezt az osztályt. Lassan már tudom, mikor melyik gyereket és mivel kell motiválni. Különösen jó a kapcsolatom az egyik gyerekkel, aki egy albán családból származik, és ha én kérem, akkor mindig hajlandó a dolgokat megcsinálni. Frau Drehernek nem mindig.

Így a kemény hét után pénteken megérdemelten használtuk ki az önkéntesekkel a jóidőt, és elmentünk a mentorunkkal, az ő húgával és az udvarlójával piknikezni Pfaffenhausenbe, egy közeli tóhoz. Az udvarló amúgy egy helyes német srác, M, aki egy csokor virággal érkezett, mert szemmel láthatóan nem úgy készült, hogy a pikniken öt ember fogja tartani a gyertyát. A piknik amúgy nagyon jó hangulatú volt, sokat mászkáltam mezitláb, bementünk a vízbe is, persze csak térdig. Majd aztán Iza, a mentorunk talált egy alkalmi tutajt - bár az eszkábált izé hordókon elnevezés jobban illett volna rá - és azon csónakáztunk heten a tavon, zenét hallgatva, olykor csendben, két szöges pallóval hajtva magunkat. Amúgy a tutaj megszerzése Árpi hőstette, mert szegénynek derékig kellett gázolnia az amúgy nem éppen meleg vízben...de mindenképpen megérte. Itt egy kép, amint Iza és Árpi első köreit rója.

Aztán itt vannak még a május elsejei kiruccanás képei, főként a Fugger kastélyból. Amúgy a kastélyt ma is a Fugger család egyik bárónője lakja, így csak korlátozottan megtekinthető. Amiről nagyon híres, az a Cédrus terem, aminek mennyezete valami elképesztően gyönyörű, barokk famennyezet, három különféle színű fából.